A csók
A Csók című alkotásomat az afro-perui gyökereim, valamint a szerelem, az identitás, a természet és a mindenség egybeolvadása ihlette. A művön két arc találkozik egy csókban, miközben vonásaik szinte feloldódnak a burjánzó, organikus zöld tájban.
A bőrtónusok kontrasztja a különböző világok találkozását hirdeti. Az afro-perui arc jelenléte közvetlen kapocs a származásomhoz és ahhoz a gazdag kulturális örökséghez, amely mindvégig meghatározta művészi kifejezésmódomat. A párt körülölelő absztrakt formák rejtett univerzumokat és kozmikus tereket zárnak magukba: számomra mindazt jelképezik, ami láthatatlan marad két ember találkozásakor – a mélyben rejlő érzelmeket, az emlékeket, a gyökereket és a belső világokat. A zöld szín az élet, a természet és az örök átalakulás szimbóluma. Az arcokat formáló vonalak fokozatosan eltörlik a testek közötti határokat, így emelve a csókot egy egyszerű romantikus gesztusból valami jóval mélyebb, transzcendensebb dimenzióba.
A mű 2005-ben, Berlinben született – távol Perutól, de elszakíthatatlanul összefonódva a származásommal. Egy olyan művészi felfedezőút állomása ez, amelyben az afro-perui identitást a szürrealista, a szimbolikus és a kortárs vizuális nyelv elemeivel ötvözöm. A Csók két test, két identitás és két univerzum találkozása, amelyek egyetlen pillanatra eggyé válnak.
Cím: A csók
Művész: Edgard Vente Yubi
Év: 2005
Készítés helye: Berlin, Németország
Stílus: Afro-perui művészet · Szürrealizmus · Szimbolikus művészet · Kortárs művészet
Zongorista és kolibri: Az élet akkordjai
Képek
Ez a mű 2003-ban született a németországi Bambergben, a zene, a természet és a perui emlékeim bensőséges találkozásából. A zongora billentyűin suhanó, monumentális kezek magát a teremtést és a zene egyetemes nyelvét idézik meg. Az ujjak úgy nyúlnak a billentyűk fölé, mint a közeledő kolibri, amely mintha nemcsak hallaná a dallamot, de eggyé is válna vele. A kompozícióban megjelenő növény és a parányi vízcsepp lüktető életet és természetet csempész ebbe a zárt zenei univerzumba.
A kolibri különleges, szakrális jelentéssel bír számomra. Alakját a perui Nazca-vonalak ihlették, ahol ez az ősi szimbólum évszázadok óta pihen a sivatag homokjába vésve. Ezen a festményen ezt a misztikus jelet egy teljesen új kontextusba helyeztem: a perui sivatag végtelenségéből egy németországi zongora billentyűire repítettem. A mű így képez hidat Nazca, Peru és Európa, valamint művészi önkifejezésem két alappillére – a festészet és a zene – között. A kolibri a gyökereim és az emlékeim szabad repülését, míg a zongora azt a zenei utat szimbolizálja, amelyet hazámtól távol bontakoztattam ki.
Művész: Edgard Vente Yubi
Év: 2003
Létrehozás helye: Bamberg, Németország
Stílus: Szürrealizmus · Szimbolikus művészet · Kortárs művészet · A Nazca-kultúrából merít ihletet
Rák: Eszközök az átalakulásban
A Rák: Az átalakulás eszközei című alkotás 2005-ben született Berlinben. A Rák csillagjegy misztériuma által ihletett mű egy olyan személyes univerzumba kalauzol, ahol az emberi test, a természet, a zene és az afro-perui gyökereim találkoznak.
A kompozíció centrumában álló női alak az érzékenység, az erő és a metamorfózis megtestesítője; teste lágyan olvad össze a környező elemekkel. Felette a Rák uralkodó égiteste, a Hold ragyog, amely az intuíció, a mély érzelmek és a belső világ fényével világítja meg a jelenetet. Maga a rák – mint a csillagjegy archetípusa – egy finom átváltozáson megy keresztül: a festményen végigfutó, hosszú, organikus zsinór kapcsolja össze a kompozíció egészével. Ez a fonál olyan, mint egy lüktető ér, amelyen keresztül az élet, az emlékezet és a ritmus áramlik, elválaszthatatlan egységbe forrasztva a testet, a hangszereket és a természeti formákat. Itt semmi sem létezik önmagában: a nő, a természet és a zene egyetlen közös organizmus sejtjei.
A zenei motívumok közül kiemelkedik a zongora és a perui cajón. Utóbbi rendkívül mély, személyes jelentéssel bír számomra: afro-perui művészként magam is játszom ezen a hangszeren. A cajón jelenléte a vásznon nem puszta dekoráció, hanem a ritmus, a származás és az identitás lüktető szimbóluma. A kompozíciót átszövő gyökerek és indák az eredetet és a folytonosságot idézik, míg a női kéz alatt lebegő gömb egy titokzatos, párhuzamos dimenziót – egy világban rejlő másik világot – nyit meg.
Ebben az alkotásban a hangszerek megszűnnek élettelen tárgyak lenni: élő, lélegző formákká válnak, amelyek a testtel és a tájjal együtt rezonálnak. A mű így válik az ősi és a képzeletbeli, az afro-perui örökségem és az európai művészi tapasztalataim közötti transzcendens utazássá.
Művész: Edgard Vente Yubi
Év: 2005
Készítés helye: Berlin, Németország
Stílus: Afro-perui művészet · Szürrealizmus · Szimbolikus művészet · Figuratív művészet
Birimbau
Ez a festmény 2003-ban született a németországi Bambergben, egy olyan meghatározó zenei élményből, amely alapjaiban formálta át művészi utamat. Azokban az években brazil barátaimmal osztoztam a zene szeretetén; és e közös örömzenélések közepette a perui cajónom lüktetése izgalmas párbeszédbe kezdett egy olyan hangszerrel, amely mélyen megbabonázott: a berimbauval.
A berimbau ősi, transzcendens hangzása – amely elválaszthatatlan az afro-brazil hagyományoktól és a capoeira világától – itt találkozott a cajón ritmusával, amelyet az afro-perui gyökereim legbensőbb részeként hordoztam magammal. Bár két teljesen különböző kultúrából származó hangszerről van szó, a közös játék során ráébredtem, hogy valójában ugyanazt az egyetemes nyelvet beszélik: a tiszta ritmust.
A festményen a berimbaut markoló monumentális kéz a zenész teremtő erejét, valamint a test és a hangszer közötti közvetlen, szinte hús-vér kapcsolatot jelképezi. A bőrtónusok játéka, a fa melegsége, a feszülő húr és a háttérben felsejlő geometriai formák ezt a tiszavirág-életű zenei pillanatot egy olyan időtlen kompozícióvá emelik, amelyben Afrika, Peru és Brazília szimbolikusan egybeforr.
Számomra ez a mű azt a mély igazságot hirdeti, amelyet a zenén keresztül oly sokszor megtapasztaltam: amikor két kultúra találkozik, egyiknek sem kell feladnia önmagát. Mindkettő megőrzi a saját identitását, miközben a közös rezonancia révén egy teljesen új, lenyűgöző kifejezésmód születik. A vásznon megjelenő berimbau pontosan ennek a bambergi találkozásnak a monumentuma: az afro-brazil hangzás és az afro-perui cajón örök dialógusa.
Cím: Birimbao
Művész: Edgard Vente Yubi
Év: 2003
Létrehozás helye: Bamberg, Németország
Stílus: Afro-perui művészet · Szürrealizmus · Szimbolikus művészet · Afro-latin-amerikai fúzió
A tekintet, amit soha nem fogok elfelejteni
Ez a mű 2021-ben született Zürichben, Svájcban, egy mélyen személyes, lüktető érzésből: a szerelmemnek festettem, aki akkoriban mérhetetlenül messze volt tőlem. A fizikai távolság azonban csak még élénkebbé és tisztábbá tette a szemét az emlékeimben. Intenzív, mély tekintete úgy égett bele a lelkembe, hogy éreztem, a vásznon kell megörökítenem őt, hogy mindennap velem maradhasson.
Ezzel az alkotással azt a szerelmi vallomást akartam a világba kiáltani: bár a tér elválaszt minket, a tekinteted örökre velem marad. A kompozícióban megjelenő macska a szemében rejlő misztikumot és delejező intenzitást testesíti meg. A macska és a nő tekintete szimbolikusan eggyé válik, láthatatlan köteléket fonva az arcok közé. Ez a csendes, hűséges jelenlét folyamatosan figyel és elkísér – pontosan úgy, mint azok az emlékek, amelyeket még a legnagyobb távolság sem képes elhalványítani. A nő haja fokozatosan hatalmas, hömpölygő hullámokká lényegül át.
Számomra ezek a hullámok azokat az érzelmi fodrozódásokat jelképezik, amelyek újra és újra visszatérnek az álmaimban. Finoman fonódnak össze, és lágyan borítják be a nőt és a macskát, egy olyan szakrális teret teremtve, ahol a szerelem, az emlékezés és a vágyakozás egyetlen közös képpé olvadnak össze. A kék uralkodó árnyalatai a tenger mélységét, a nosztalgia édesbús nyugalmát és a végtelen távolságot közvetítik. A teljes kompozíció az álom és a valóság határán lebeg, mintha ez a felejthetetlen tekintet végleg kiszakadt volna az idő fogságából. A festmény az emlékezet diadala: olyan szemek mementója, amelyeket a távolság nem tudott kitörölni, és amelyek ma is ott élnek minden gondolatomban.
Cím: A tekintet, amit soha nem fogok elfelejteni
Művész: Edgard Vente Yubi
Év: 2021
Készítés helye: Zürich, Svájc
Stílus: Szimbolikus művészet · Szürrealizmus · Figurális művészet · Érzelmi kifejezés
Nap a Playa Hermosán
A Nap a Playa Hermosán című alkotásban a naplemente tiszta zenévé lényegül át. Két absztrakt formát öltő ütőhangszeres a tenger felé fordulva játszik hangszerén, miközben a horizontot uraló, monumentális nap aranyló fényét a Csendes-óceán hullámaira vetíti. Bár a mű 2006-ban született Berlinben, a perui Marconában található Playa Hermosa partjainak emlékéből táplálkozik – egy olyan szakrális helyből, amely elszakíthatatlanul kötődik a gyermek- és fiatalkoromhoz, az ottani úszásokhoz, a tengerparti sétákhoz és a barátokkal megosztott pillanatokhoz.
Noha több ezer mérföld választott el a szülőföldemtől, e kép megalkotása érzelmi időutazás volt fiatalságom tájaira. A két zenész az ütőhangszerekkel és az afro-perui gyökerekkel való mély, zsigeri kapcsolatomat testesíti meg. Megnyúlt, absztrakt alakjuk magává a vizuális ritmussá válik: egyikük kongán játszik, míg a másik a perui cajónon ül. Szándékosan léptem túl az emberi test hagyományos ábrázolásán, hogy a figurákat tiszta vonalakká, mozgássá és vibráló hanggá formáljam.
A perui cajón – mint afro-perui zenész és ütőhangszeres – állandó, hűséges társam a művészi utamon. Ezen a festményen a cajón és a kongák szimbolikusan repítik vissza az afro-perui ritmusokat Marcona strandjaira. A kompozíciót uraló, energiát és emlékeket árasztó Nap sárga, narancs és vörös árnyalatai drámai kontrasztot alkotnak az óceán mélykékjével, miközben a sötét sziluettek Marcona partvidékének jellegzetes szikláit idézik.
A Nap a Playa Hermosán két idősík és két földrajzi pont találkozása: Berliné, ahol a ecsetvászon életre kelt, és Marconáé, ahol az emlék megfogant. A festészet, a zene és az emlékezet közös ünnepe ez; tisztelgés ifjúságom naplementéi előtt, amelyek Perutól távol, Európában is mindvégig bennem lüktettek.
Cím: Nap a Playa Hermosán
Művész: Edgard Vente Yubi
Év: 2006
Készítés helye: Berlin, Németország
Inspiráció: Playa Hermosa, Marcona, Peru
Stílus: Afro-perui művészet · Absztrakt figuratív művészet · Szimbolikus művészet · Tájkép és emlékezet
A magányom hegedűje
A magányom hegedűje című alkotás 2011-ben született a svájci Bernben, életem egy olyan fájdalmas szakaszában, amelyet a marcangoló nosztalgia, a magány, az elszigeteltség és a depresszió határozott meg. Ebben a sötétségben a festészet jelentette számomra az egyetlen menedéket: egy utat, amellyel ezeket a nehéz érzéseket katartikus képekké formálhattam. A művet egy erlangeni hegedűművész alakja ihlette.
A zenész alakja a kompozíció centrumát foglalja el. Csukott szemmel, hegedűjét a testére ejtve úgy tűnik, mintha nem a külvilágnak, hanem kizárólag önmagának játszana. Zenéje belső hanggá válik: egy olyan magányos dallammá, amely képes kifejezni azt, ami a szavak számára már elérhetetlen. Az arcán legördülő könnycsepp a bensőséges, csendes fájdalom mementója.
Az égen egy hatalmas, könnyező szem tűnik fel – a mély önreflexió és a feltámadó emlékek szimbóluma. Azt hirdeti, hogy az elfojtott érzelmek, bármennyire is próbáljuk megfékezni őket, elkerülhetetlenül utat törnek a felszínre. A térben lebegő, monumentális könnycsepp a tenger felé sodródik, mintha az egyéni emberi szenvedést a táj végtelenségével egyesítené. A távolban egy vitorlás hajó hánykolódik céltalanul, egyik oldalára dőlve a hullámokon. Ez a hajó a saját akkori érzelmi állapotom tükörképe: úgy éreztem, mintha iránytű nélkül vitorláznék a viharban, sodródva az eseményekkel, miközben kétségbeesetten keresem a helyet, ahol végre békére lelhetek.
A drámai vörös és arany alkonyat köpenyként borul a tájra. A nap éppen lebukik a horizonton, miközben utolsó, éles fénysugara átszúrja a tengert – jelezve egy korszak végét, de magában hordozva a reményt is, hogy a sötétség után a fény mindig visszatér. A hegedű, a szem, a könnyek, az óceán és a vitorlás egyetlen szimbolikus nyelvet beszélnek. A hegedű a magány hangja; a könny az áradó érzés; a hajó pedig a lélek, amely rendületlenül halad előre, még akkor is, ha átmenetileg elvesztette az irányt. A magányom hegedűjemélyen megrendítő, személyes vallomás: egy festménybe zárt emlék, ahol a zene és a szürrealista táj találkozik, hogy elmesélje a szomorúság, de egyben a továbblépés és a túlélés történetét is.
Cím: A Magányom hegedűje
Művész: Edgard Vente Yubi
Év: 2011
Készítés helye: Bern, Svájc
Inspiráció: egy hegedűművész Erlangenből, Németországból
Stílus: Szürrealizmus · Szimbolikus művészet · Érzelmes expresszionizmus
Az esküvő
Az esküvő című alkotás egy váratlan és mélyen érzelmes pillanatból született Budapesten. A művet egy magyar művész és partnere ihlette, akik a magyar fővárosban ünnepelték házasságkötésüket. Meghívtak, hogy osztozzam velük ezen a különleges napon, és szinte az utolsó pillanatban feleszméltem: egy hagyományos ajándéknál sokkal többet szeretnék adni nekik – egy festményt, amely örökre megőrzi a szövetségük emlékét.
Volt egy alkotásom, amely még befejezetlenül várt a műtermemben. Rájuk és a közös utazásra gondolva, amelyet ezen a napon kezdtek meg, a kép hirtelen új, tiszta értelmet nyert. Így született meg Az esküvő.
A pár kéz a kézben sétál egy zongora billentyűin, amely a horizont felé kígyózó ösvénnyé lényegül át. A billentyűk a közös életút állomásai: mindegyik egy-egy megélt élmény, öröm, leküzdött nehézség vagy új, közös álom. Együtt egy megismételhetetlen dallamot komponálnak, ahogy két ember lépésről lépésre építi fel a saját történetét. A nő egy csokor lángoló vörös rózsát emel a magasba, amely a szerelem, az ünneplés és az érzéseik lobogó erejének szimbóluma. Fehér ruhája szabadon hullámzik a szélben, miközben mezítláb haladnak előre – a legtisztább természetességet, a feltétlen bizalmat és a jövő iránti elszántságot sugározva.
A gomolygó felhők közül előbukkanó, monumentális csillag álomszerű és misztikus dimenziót kölcsönöz a jelenetnek. Előttük ragyogó, tiszta horizont tárul fel, amely az új fejezetet kezdő pár ismeretlen, ám ígéretes jövőjét jelképezi. Ez a festmény ajándékként és egyben jókívánságként készült: hogy amikor évek múltán rátekintenek, egyetlen pillanatra visszatérhessenek az esküvőjük napjára, és emlékezzenek arra, hogyan indultak el együtt egy még megíratlan jövő felé. Az esküvő nem csupán egy házasság mementója; egy új szimfónia kezdete, amelyet két ember komponál, akik úgy döntöttek, hogy egy úton járnak.
Az esküvői művész: Edgard Vente Yubi
Év: 2026
Készítés helye: Budapest, Magyarország
Stílus: Kortárs művészet · Szürrealizmus · Szimbolikus művészet · Romantika
Portré rólam 16 évesen - A világ álmai
A 16 éves önmagam portréja – Világálmok című alkotás egy transzcendens találkozás aközött, aki egykor voltam, és akivé az évek során váltam. A 2026-ban festett kép a kamaszkori arcomat idézi meg; azt az időszakot, amikor a tekintetem megtelt egészséges nyugtalansággal, nyers erővel és a csillapíthatatlan vággyal, hogy felfedezzem, mi rejlik a szülőföldem határain túl. A szemek alkotják a festmény lüktető szívét: egy olyan fiatalember tekintete ez, aki meg akarta hódítani a világot, hogy idegen országokat, kultúrákat és életutakat ismerjen meg. Akkoriban a világjárás még elérhetetlen ábrándnak tűnt, de legbelül már tudtam, hogy egy napon útra kelek.
A fiatalos arc derűje és elszántsága izgalmas kontrasztot alkot a szemek mély intenzitásával. A dús haj és a ruházat egyszerűsége tisztán őrzi annak a kornak és az afro-perui gyökereimnek a lényegét. Nem csupán a hajdani megjelenésemet akartam vászonra vinni, hanem a bennem feszülő ambíciót, kíváncsiságot és törhetetlen reményt is. Az évek során ennek a fiúnak sikerült valóra váltania az álmait. Számtalan helyet, kultúrát és embert fedeztem fel, miközben a művészet, a zene és az örökségem mindenhová elkísért. De semmi sem jött ingyen: minden utazás mögött ott volt a kemény munka, az áldozatok, a magány nehéz pillanatai és a rendíthetetlen elszántság.
Ezért ez az önarckép nem a nosztalgikus múltról szól. Megfesteni őt a jelenben azt jelenti, hogy szembenézek ezzel a 16 éves fiúval, és azt mondhatom neki: „Megcsináltuk. A világ, amiről álmodtál, valóban rád várt.” A műalkotás a bennünk rejlő álmok teremtő erejének mementója. Annak a kamasznak a tekintete a mai napig itt él bennem: ugyanaz a kíváncsiság hajt ma is, ami szüntelenül arra ösztönöz, hogy alkossak, utazzak és felfedezzek.
Cím: 16 évem portréja — Világálmok
Művész: Edgard Vente Yubi
Év: 2026
Stílus: Portré · Önéletrajzi művészet · Afro-perui művészet · Szimbolikus realizmus Téma: Ifjúság · Álmok · Utazás · Áldozathozatal · Legyőződés · Identitás
Elefántormány, Emlékeim ritmusai
Az "Elefántormány, emlékeim ritmusai" című alkotás egy testvéremről, Idalih-ról készült régi fényképből, valamint a perui Marconában eltöltött gyermekkorom legkedvesebb emlékeiből született. A táj középpontjában az a természeti képződmény áll, amely kisfiúként a leginkább megigézte a képzeletemet: az Elefántormány-szikla. Gyerekként számtalanszor bejártam ezeket a partokat a családommal és a barátaimmal; máig emlékszem a legömbölyített kövek tapintására, a rákászásra az óriási sziklák lábánál, és a különleges formájú, színes kagylókra, amelyekből később karkötőket és nyakláncokat készítettem. Bár az itteni óceán vize jéghideg, cserébe rendkívül kristálytiszta, így a felszín alatt minduntalan felsejlett a tengeri élővilág nyüzsgése. Marcona monumentális sziklái észleletlenül is nevelték a látásmódomat, és képzőművészeti utam legelső, tiszta ihletforrásaivá váltak.
Ezen a festményen nem a tengerpart pontos, dokumentarista hűségű leképezésére törekedtem, hanem arra, ahogyan az az emlékezetemben és a képzeletemben él. A mű szürrealista és figuratív formanyelve a valós marconai tájat egy másik kulcsfontosságú identitásommal ötvözi: az afro-perui kultúrával. A képen látható táncosok az alcatrazt járják – egy örömmel, huncutsággal és vibráló mozgással teli afro-perui táncot. Testük mintha a hullámok és az alkonyi fények közös ritmusát követné, miközben a zenészek lüktetéssel és tradícióval töltik meg a teret.
Az ütőhangszerek közül kiemelkedik a perui cajón, amely művészi pályafutásom hűséges kísérőjeként kaput nyitott számomra a világra, hogy Perun túl is megoszthassam kulturális örökségemet. A cajón mellett feltűnik a quijada de burro (szamárállkapocs) és a campana (kolomp) is, amelyek sajátos karaktert és hamisítatlan afro-perui lelket kölcsönöznek a jelenetnek. Ezek a hangszerek nem csupán tárgyak: egy élő hangzó emlékezetet, az ünnepeink ritmusát és a generációkon átívelő hagyományt szimbolizálják.
A színvilág fundamentális szerepet játszik a kompozícióban. A tájat a lenyugvó nap intenzív vörös, narancs, okker és aranyló tónusai ölelik körbe. Ez a drámai, meleg fény ráolvad az afro-perui alakok bőrtónusára, így a testek, a föld, a sziklák és az égbolt egyetlen közös, lüktető atmoszférában egyesülnek.
Az Elefántormány-szikla ma már népszerű turisztikai látványosság, de számomra a tiszta gyermekkort, a családi kötelékeket és a művészi hivatásom bölcsőjét jelenti. Ez a kép egy festménnyé transzformált emlék, ahol az alcatraz, a cajón, a quijada és a campana újra megszólalnak a tenger morajlásában, miközben az ősi szikla ott magasodik az alkonyat lángoló, vöröslő tüzei alatt.
Művész: Edgard Vente Yubi
Év: 2026
A keletkezés helye: Kloten, Svájc
Stílus: Afro-perui művészet · Szürrealizmus · Szimbolikus művészet
